A vesztes világháború után, a trianoni béke aláírását követően szinte valamennyi fővárosi mulatót színházzá alakították át. Az amerikai színházi vállalkozó, Ben Blumenthal, miután megvásárolta a Vígszínházat, 1922-ben a Fővárosi Orfeumot is kibérelte Bálint Dezső örököseitől.

  A színháznyitási engedélyt azonban – tűzveszélyességre hivatkozva – csak hosszú huzavona után adták ki, ugyanis vészkijáratot kellett kialakítani a szomszédos Andrássy út 38. számú házon át. A színház átépítését Vágó László, Málnai Béla és Szentgyörgyi István végezte. Növelték a nézőtér esését, hiszen ez régebben az asztalok miatt szinte vízszintes volt. A szeparékból nyitott páholyok lettek, mögöttük tágas büfé-dohányzót alakítottak ki, a színpad mélységét fokozták, és növelték az öltözők, műhelyek, raktárak számát. Ekkor önállósult végérvényesen a Moulin Rouge, az egykori télikert.

Az átalakított színház 1922. december 23-án Fővárosi Színház néven nyitotta meg kapuit, a Fővárosi Operettszínház elnevezést 1923. február 9-től használta. A nyitóelőadáson Heltai Jenő prológja után az Olívia hercegnő című operett következett, melynek zenéjét Buttykay Ákos, szövegét Földes Imre írta. Az 1920-as évek Budapestjén csak az operett műfajára alapozni a színházat hibás döntésnek bizonyult. A Tapolczai Dezső igazgatta színház anyagi helyzete 1926-ra megrendült, az új igazgató, Faludi Sándor a századforduló nagy sikereinek reprízével próbálkozott, de a csődöt ő sem tudta elkerülni. Kabos Gyula 1929 novemberében alapította meg az épületben a Fővárosi Művész Színházat, de 1930 áprilisában ő is tönkrement. 1930 szeptemberében Sebestyén Dezső lett a bérlő-igazgató, és a színház visszakapta a Fővárosi Operettszínház nevet. Az 1933–1934. évadban ismét Faludi Sándor irányította a színházat, majd újfent Sebestyén kapott lehetőséget, aki 1935 áprilisában végleg csődöt jelentett. 1935 őszén és telén orfeumműsorral próbálkoztak, de a közönséget ez sem érdekelte, így a Fővárosi Operettszínház kapui 1936 januárjától 1936 októberéig zárva maradtak.

Bárdos Artúr, a Belvárosi Színház igazgatója, 1936 őszén kibérelte az üresen álló épületet, s Művész Színház néven Shakespeare A velencei kalmár című drámájával nyitotta meg. A vállalkozás két évig volt életképes. 1938 szeptemberétől Seregi Andor és Sziklai Jenő, 1941-től Bubik Árpád, 1942-től Bánky Róbert és Orosz Barna bérelte a Fővárosi Operettszínházat.

Rekonstrukciók

Az épület szerencsésen átvészelte a 2. világháborút és Budapest ostromát. A színház igazgatója Fényes Szabolcs lett, aki Kálmán Imre népszerű operettjét, A csárdáskirálynőtmutatta be elsőként. Ez lett a színház legnagyobb hazai és nemzetközi sikere. Az Operettszínház államosítása (1949) után Gáspár Margitot bízták meg a színház vezetésével, akit Fényes Szabolcs, majd Szlovák László váltott az igazgatói székben.

Az épület teljes körű felújítását már 1960-ban elhatározták, de megvalósítására csak a 60-as évek második felében került sor. 1966-ban a társulat átköltözött a Petőfi Színház egykori épületébe, és elkezdődött a Középülettervező Vállalat terveit megvalósító rekonstrukció, mely négy év alatt készült el, és 63 millió forintba került. Tervezők: Halmi Iván, Pozsay Csaba és Vajda Ferenc.

A felújítás során teljesen átalakították a színpadot és a nézőteret, korszerűsítették a fűtést és olyan klímaberendezést szereltek fel, mellyel a páratartalmat is szabályozni lehetett. A kétszáz négyzetméterrel megnagyobbított színpad zsinórpadlását megemelték, a díszletmozgatást hidraulikus berendezés beszerelésével könnyítették meg. A 12 méter átmérőjű forgószínpad és a hangosító berendezés a legkorszerűbb technikával készült. A proszcéniumpáholyok helyére reflektorok kerültek. A színpad és a nézőtér között görljárdát létesítettek, hogy a fináléban ezen vonulhassanak fel a szereplők.

A nézőtér jellegét alapvetően megváltoztatta, hogy a páholyokat erkélyüléssé alakították át. Az ülőhelyek számát is csökkentették, 1080 dohánybarna színű zsöllye várta a közönséget. A nézőtér falát – az akusztikai hatás érdekében – két méter magasságig barna színű indonéz faburkolattal borították, és az egykori díszítést is egyszerűsítették. A padlót szürke szőnyegkárpittal fedték. Az előcsarnok padozata fehér márványból készült, falait mértéktartással aranyozták, „bíbor-kárpitozták”.

Az átépítés során bővült a Mozsár utcai üzemi szárny a mellette lévő foghíj beépítésével: balett-terem és zenekari próbaterem került ide, míg az első emeleti karzat mögött fogadótermet alakítottak ki.

Az egykori öltözők helyén új öltözőházat emeltek. Ebben kapott helyet a díszletraktár, a színésztársalgó és a fodrászműhely.

A hagyományok felemás megőrzése mellett a Fővárosi Operettszínház új arculatának tervezői igyekeztek kortárs képzőművészek alkotásait is elhelyezni a századvégen készült épületben. A színésztársalgó falát Redő Ferenc és Vörös Rozália gobelinjeivel díszítették, míg a homlokzatra Antal Károly 2,7 méter magas szobra, az operettet szimbolizáló, lantot pengető nőalak került.

Az ünnepélyes megnyitót 1971. április 17-én tartották A csárdáskirálynő előadásával, Kálmán Imre operettjének ez volt az ezredik előadása.

Halasi Imre, aki 1996 és 2000 között igazgatta a színházat, 1998. január elsejétől megváltoztatta a színház nevét, ekkortól Budapesti Operettszínház. Halasi nevéhez fűződik az épület újabb nagy rekonstrukciója, melynek célja az eredeti milliő helyreállítása volt. A tervező, Siklós Mária igyekezett megszabadítani az épületet azoktól a hibáktól, melyek az elmúlt évtizedek átépítései során kerültek oda.

A homlokzat eklektikáját részben megszüntették a Moulin Rouge közelmúltban elkészült teljes rekonstrukciója során. A főbejáratnál a homlokzati konzolos lámpákat és edzettüveg-ajtókat tagozott faszerkezetű bejárati üvegfalra cserélték, és elé védőrácsot emeltek.

A Budapesti Operettszínházban megmaradt az eredeti patkóalakú nézőtér, a bejárat, az előcsarnok, a ruhatárak elrendezése. Azonban az 1971-ben végrehajtott belsőépítészeti változtatások diszharmonikussá tették az épületbelsőt. A Somossy Orfeum eredeti dekorációjának nyoma veszett, így a színházbelső – Siklós Mária és Schinagl Gábor belsőépítész munkája – a múzeumi hitelesség helyett inkább a századfordulót kívánja visszaidézni a páholysor aranyozott stukkódíszítéseivel, a bársonykárpittal bevont falakkal, a bejáratokat díszítő allegorikus szoborfigurák látványával. A nézőtér enteriőrjét a százéves csillár fénye ragyogja be.

A Budapesti Operettszínház elavult színpada nem felelt meg a kor kívánalmainak és a zenés műfaj sajátosságainak. A színpadtorony és a hátsó színpad magasságának megemelésével egyszerűbbé vált a díszletek mozgatása, előkészítése és felállítása. Az újonnan felszerelt, számítógéppel vezérelt színpadi gépezetek, süllyesztők és a forgószínpad kitágították a színház szcenikai lehetőségeit. A 11 méter átmérőjű forgószínpad érdekessége, hogy egyik, ráadásul többféleképpen süllyeszthető elemét ellentétes irányban, akár más sebességgel is lehet mozgatni. A zenekari árkot és a görljárdát sem hagyta érintetlenül a 21. század színpadtechnikai forradalma. Azzal, hogy ezek a nézőtér és a színpad közé emelt akadályok tetszés szerint átalakíthatók, lesüllyeszthetők, a zenei vezetők, rendezők és szcenikusok régi álma teljesült. A legmodernebb technikával készült hangosító és világosító-berendezéseket is számítógép vezérli.

Az újonnan kialakított balett-terem és zenekari próbaterem alapos műhelymunkára, igényes felkészülésre nyújt lehetőséget.

A megújult épülethez új művészi programot hirdetett Kerényi Miklós Gábor, a Budapesti Operettszínház 2001. február elsején kinevezett igazgatója.

A Budapesti Operettszínház 100 néző befogadására alkalmas kamaraterme, a Mozsár utcai szárnyban kialakított Raktárszínházban 2002. március 17-én tartották meg az első bemutatót Szabó Máténak, a Színház és Filmművészeti Egyetem zenés színházrendező szakos hallgatójának Csárdáskirálynő-keresztmetszetével.

http://www.theatre-architecture.eu/hu/db/?theatreId=194